Írói utószó

Édes, drága, kitartó, imádnivaló...!

Szóval. Május harmadikán került fel az epilógus, ma pedig már tizenkilencedikét írunk, mégsem engedtem el teljesen ezt az őrületet, sőt talán soha nem is fogom. Nem megy, és nincs olyan nap, hogy ne gondoljak rá, ne töltsön el büszkeséggel, hogy igenis véghezvittem, befejeztem valamit.

Életemben nem írtam még ilyesmit, azt sem tudom, mit kéne mondjak...

2013. 09. 20. este tizenegy óra negyvenöt perc volt, közeledve az éjfélhez, én pedig szarrá untam az agyam gondoltam egyet, és megalkottam ezt. Nem tudom, mi okból, vagy épp mi is vezérelt legfőképp. Talán szerettem volna kipróbálni magam valamiben, talán szerettem volna megmutatni saját magamnak is azt, hogy képes vagyok véghezvinni valamit. 

És... Azt hiszem, most mondhatom azt, hogy sikerült, hogy megcsináltam. Mert igenis, végigvittem, végigírtam, sőt néha sokkal inkább úgy mondanám, hogy végigszenvedtem. Igen, sokszor konkrétan gyűlöltem, nem tudtam, hogyan tovább, nem tudtam, mi lesz a következő fejezetben, és sokszor csak egy kusza valami volt már a történet helyett a fejemben. Mégis sikerült mindig kibogoznom a szálakat, és azt hiszem, hogy végül is egész kerek kis sztori keletkezett belőle.

Rengeteg fejtörést okozott.
Rengeteg éjfélig-fennmaradós-gondolkozós-nem-tudom-mi-legyen-ezután estét okozott.
Rengeteg fülhallgatóval, és kattogó aggyal történő elalvást okozott.
Rengeteg mosolyt, és nevetést okozott.
És néhány könnycseppet is, azt hiszem.
Nekem legalábbis mindenképp.

.......................

Egen. Nos, május tizenkilencedikén elkezdtem valami utószó féleséget pötyögni. Aztán viszont bezártam. Nem ment. 

Most meg már június 5 van, több mint egy hónap a befejezés óta, az állás viszont még mindig nem változott. Még mindig nem megy, még mindig nem akarom megírni ezt, és még mindig... Még mindig gőzöm sincs, hogyan fejezzem ki magam.

Sosem voltam jó abban, hogy elmondjam, hogyan is érzek, és hogy elmondjam, mi is jár a fejemben, legszívesebben most is csak egyetlen szó nélkül megölelnélek Titeket egytől-egyig, nélkületek ez az egész nem lett volna semmi.

Csak egy kósza ötlet maradt volna, egy hülye képzelgés, vagy csak néhány sor a törifüzetem hátuljában.

Azt hiszem, életem egyik legjobb döntése volt, hogy megnyitottam ezt a blogot, rengeteg kedves embert ismertem meg általa, és talán olyat kaptam itt, amit sehol máshol nem lehetett volna.

Sokat tanultam, fejlődtem, és Nektek köszönhetően sikerült véghezvinnem.

Nem tudom, mit jelentett Nektek a történet, és csak reménykedni tudok abban, hogy legalább annyit adtam, mint amennyit kaptam is Tőletek.

Én csak...

Köszönöm, hogy velem vagytok/voltatok.

Köszönöm, hogy volt, akit érdekelt.

Köszönöm, hogy volt, aki kommentelt.

Köszönöm, hogy vártátok, hogy türelmesek, és édesek voltatok.

Köszönöm, hogy velem együtt utáltátok Kyle-t.

Köszönöm, hogy támogattatok.

Köszönöm, hogy... Hogy olvastatok, én csak köszönöm, mindent köszönök, és ez most nem csak egy üres szó. Ez most minden, amit gondolok.

Szerettem, örökké szeretni fogom ezt a történetet, talán lesz majd, hogy elolvasom, sőt, talán olyan is lesz, hogy Ti újraolvassátok majd, és együtt szörnyülködünk rajta, hisz valljuk be, eleinte elég borzasztó volt. :D
Tudom, hogy ez még mindig kevés, és hogy többet kéne írjak néhány semmitmondó sornál, hogy még ki kéne töltsem ezt a fehérséget itt, de nem megy. Nem tudok többet mondani, mindenesetre - ezredszerre - köszönöm, rengeteget jelentetek nekem, hiányozni fogtok, hiányozni fog ez az egész, de azért remélem, hogy lesznek, akiknek megmarad az emlékezetükben a történet. Jasmine, Harry, vagy... Vagy bármi.

ÚJRAJÁTSZÁS

 UNCERTAIN

NEM LÁTNAK

ASK.FM

 

Csókoltatlak titeket, hatalmas, csontropogtató ölelés,

J. <3333333 

 

Epilógus - I'm Still Alive

Sziasztok Drágáim!

Húztam-vontam az Epilógus megírását, sosem sikerült a végére érnem, még most sem érzem elég jónak, talán sosem fogom, mégis egy kicsit úgy érzem, méltó befejezés lett, és minden benne van, amit én bele szerettem volna tenni. Jó, ez tök ellentmondásos, de... Nem is tudom, mit érzek most, minden olyan furcsa.

Nos... Vége.

Köszönöm, hogy itt voltatok, olvastatok, vártátok... De ezt majd az utószóban, mert most nem vagyok elég összeszedett hozzá. Mindenesetre köszönöm. Mindent.

Uhm. Igazából, most csak annyit szeretnék kérni - így utoljára -, hogy mindenki, aki túlélte velem ezt a bő kilenc hónapot, legyen szíves írni nekem pár sort. Esetleg csak néhány szót, hogy mégis mit jelentett Nektek a történet. Nagyon, nagyon sokat jelentene, és még sosem kértem ilyet, de remélem, megteszitek ezt a szívességet. :)

Köszönöm szépen, és utoljára is ölelek mindenkit,

J. xxx

A szemem bántja a napfény, de még nem nyitom ki, élvezem néhány percig a jótékony tudatlanságot, és egyébként is a lusta emberek táborát erősítem, így alapkövetelmény ez a néhány percnyi fetrengés az ágyban.

- Ébredj, Tündér – hallom, ahogy Harry halkan szólítgat, majd megsimítja az arcom.

- Van nevem is – morgom, ő pedig elneveti magát.

- Tudom, de most úgy nézel ki, mint az az izé. Gilingalang, vagy…

- Csingiling, te idióta – emelem fel a fejem, de a hülye vigyorát látva inkább vissza is ejtem azt a párnák közé.

- Na – nyújtja el hosszan az „a” betűt, de nem reagálok, ezért nemes egyszerűséggel ráveti magát az ágyra, tökéletesen derékszögbe kerülve az én testemmel, és arcát – a felgyűrődött pólóm miatti – csupasz hasamba fúrja.

- Ne már – állok neki vergődni, mikor apró puszikat kezd rá adogatni, hisz bár az érzés kellemes, attól még én végtelenül csikis vagyok. És a legszebb az egészben, hogy ezt ő is nagyon jól tudja. – Ez így nem fair, Styles – nevetek, előnytelen helyzetemre célozva, ő pedig felemeli a fejét. – Jó, na, gyere ide – húzóckodom feljebb, pont úgy, hogy el is érjem őt, majd egy puszit adok a szája sarkába, amit ő ügyesen elnyújt egy édes csókká.

- Egyébként, azért keltettelek – kezdi, minden egyes szó után apró csókot nyomva a számra -, mert mondtad, hogy ma ki akarsz menni.

- De én nem hajnali… - nézek az éjjeli szekrényen lévő digitális órára – Jézusom, én nem hajnali fél tízre gondoltam – döntöm a fejem fáradtan a mellkasának, ő pedig kuncogni kezd.

- Egyáltalán nincs korán.

- Neked talán nincs – mutatok rá bölcsen, ő pedig beleegyezően bólint.

- Menj, öltözz fel, addig én csinálok kávét - pillant rám, majd feláll, és felhúz magával engem is.

- Oké főnök – fordulok meg szalutálva, de nem gondolom komolyan, és látszólag ő sem, hisz elkapja a csuklóm, és a tengelyem körül megpörgetve engem húz magához.

- Haz, csak a fürdőbe megyek, nem világgá – mosolygok rá pár perc múlva, de még mindig nem tűnik úgy, mint aki legalábbis szándékozna elengedni. – Hát akkor ebből nem lesz kávé – sóhajtok halkan, miközben ujjaimmal körkörösen simogatom a tarkóját.

- Mi? Ja. Dehogynem – húzódik el, majd egy utolsó – na, jó, utolsó előtti – csók után magamra hagy a szobában, és hallom, ahogy mezítláb végigcsattog a folyosón.

Magamban halkan dudorászva, a kiválasztott ruhákkal a kezemben lépek be a fürdőbe, majd pillantásom akaratlanul is a tükörre esik. Hogy mégis mit tarthatott bennem ma reggel tündérinek? Sőt egyáltalán, mégis mit eszik rajtam? Bár kétségtelenül vonzó a még félig csukott szemem, a kócos, szénaboglya séróm, és a párnalenyomat az arcomon…

- Ne agyalj faszságokon, öltözz! – utasít a tudatalattim, és mielőtt még egyáltalán lehetőségem lenne elgondolkozni azon, hogy valaki parancsolgat nekem az agyam hátsó feléből, gyorsan magamra kapkodom a cuccaim, majd egy arc- és fogmosást követően felfrissülve, üdén, és elképesztően kora reggel kilépek a fürdőszobából, és ráérősen sétálok le a lépcsőn, magamban egy Ed Sheeran dalt énekelgetve.

- Uh, de jó illat van – lépek be a konyhába, majd felpattanok a pultra, Harry pedig mosolyogva – és nem mellesleg félmeztelenül – vesz ki két bögrét a szekrényből. Figyelemmel kísérem, ahogy megcsinálja a kávém, úgy, ahogy szeretem, majd a derekam átkarolva egy határozott mozdulattal lekap a konyhapultról, és becipel a nappaliba.

Nevetve fekszem el a kanapén, ő pedig kisétál, majd néhány pillanat múlva vissza is jön a gőzölgő csészékkel a kezében.

Elveszem tőle az egyiket, ő pedig mellém ül, és bekapcsolja a tévét. Meg sem lepődök, hogy alapból a mesecsatornánál indul el, és szórakozottan figyelem a Harry szemeiben lévő gyermeki csillogást, miközben a vállának dőlve, kávét iszogatva Spongebob-ot nézünk.

***

- Azt hiszem, én most megyek – mondom, aztán leteszem a kiürült bögrém, és Harry-re pillantok.

- Oké, de siess haza – húzza el a száját, majd a derekam átkarolva húz magához. Miután sikeresen, és szokásunkhoz híven jó hosszan elbúcsúzunk, felállok a kanapéról, és kisétálok az előszobába, ahol felkapom a bőrdzsekim, és a kulcsaimmal a kezemben kilépek az ajtón.

- Majd jövök! – kiáltom még vissza, és halkan nevetve veszem tudomásul a bentről jövő halk, elégedetlen mormogást.

Végigsétálok a reggeli órákban kissé kihaltnak tűnő utcákon, az őszi szél néha bele-belekap a hajamba, és fázósan húzom feljebb magamon a vékonyka kabát cipzárját, mikor a napot eltakarja néhány szürke felhő. Csak reménykedni tudok benne, hogy nem szakad rám az ég, amíg kint leszek.

Beharapom az alsó ajkam, mikor bekanyarodok a sarkon, és megpillantom a Temető feliratot, hisz még évek múltán is összeszorul a gyomrom, és keserű ízt érzek a számban a látványától. Nagy levegőt veszek, ami aztán éles sóhajtásként hagyja el ajkaim, miközben egy erősnek szánt mozdulattal megtolom magam előtt a kovácsoltvas kaput, ami miután beléptem, hangos csörömpöléssel záródik vissza a helyére.

A bakancsom halkan kopog a kissé már megviselt betonösvényen, céltudatosan lépkedek előre, majd a sírok között balra fordulok.

Egy. Kettő.

Az övé a harmadik sírhely.

Nagyot nyelek, a szívem akaratlanul is összefacsarodik a látványra, és muszáj vagyok lerogyni a rozoga padra vele szemben. Hát, itt lennék.

Ilyenkor sosem tudok mit kezdeni magammal, így csak esetlenül beletúrok a szél által összekócolt, már sokkalta rövidebb hajamba, és újból csak nagyot sóhajtok. A kezem előhúzom a zsebemből, a nap újból kisüt, így széthúzom a dzsekim, ezzel láthatóvá téve a Nirvana feliratú pólót. Igen, betűrve. Igen, lóg rajtam, pontosan azért, mert férfi méret. És igen, teljesen szándékosan, hisz az övé volt.

Már cseppet sem kellemetlen érzés viselni, megnyugtat, bár már annyit hordtam, hogy An illata egy egyáltalán nem érződik rajta. Nem érdekel, hogy csak egy agyonhordott ruhadarab, és nem érdekel, hogy semmi jelentősége, úgy érzem, erre még szükségem van ahhoz, hogy magamnál tartsam őt. Hogy még véletlenül se feledjem el.

A kezeim nézem, már magam sem veszem észre, hogy a gyűrűmmel játszom, szórakozottan forgatom az ujjaim közt. Feleszmélek, és örömittasan pillantok fel, aztán viszont rádöbbenek, hogy akármennyire is érzem úgy, nincs velem. Akármennyire is észlelem néha a jelenlétét, beszélni már nem tudok vele. Akármennyire is tudom, hogy ő márpedig itt van, nem tudom neki elújságolni az örömöm.

Képtelen vagyok megbeszélni vele ezt az egészet, elmondani neki a gyűrűm értelmét, vagy épp csak annyit, hogy teljes szívemből, végtére is igazán szeretem Harry-t.

Elmondani, hogy most őszintén boldog vagyok.

Felemelem a fejem, és elgondolkozva méregetem a márványlapot, amibe a bátyám nevetségesen rövid életének kezdetét, és végét vésték bele, felette egyszerű betűtípussal az Andrew Samuels név.

Nem tudom, mit kéne tennem, talán azt, amit már oly sokszor, talán újból imádkoznom kéne ahhoz az Istenhez, akiben valójában nem is hiszek, most mégsem megy. Sosem megy igazán.

Mindig furcsa érzés itt lenni, ellepik az agyam a morbid gondolatok, miszerint most konkrétan a bátyámon taposok, de elhessegetem őket.

Nem agyalhatok ilyeneken, nem ronthatom el újból az együtt töltött időt ilyenekkel, ahogy mindig teszem. Most nem lehet.

Nem tudok mit csinálni, ezért egyszerűen csak elképzelem, hogy itt van. Itt ül előttem, a márványkő legtetején, hátát pedig a támlának veti. Elképzelem, hogy farmert visel, tornacipővel, és azzal a pólóval, amit most én hordok magamon. Elképzelem a mosolyát, és, hogy megkérdezi, „mi újság?”.

Aztán elképzelem, hogy válaszolok.

Elmondanám neki, hogy három év, és egy teljes turné lezajlása után elköltöztem. Harry-hez. Ketten élünk, egy hatalmas házban, aminek igazándiból a felét sem használjuk ki.

Elmondanám neki, hogy Liam-mel, és a srácokkal minden rendben, Lou pedig már el is jegyezte a barátnőjét, az esküvőt pedig tavasszal szeretnék megtartani.

Elmondanám neki, hogy szerelmes vagyok, nyálasan áradoznék az érzéseimről, ő pedig röhögve boxolna a vállamba, majd befogná a szám a tenyerével, csakhogy végre hagyjam abba.

Aztán komolyra fognám a szót, és elújságolnám neki ezt a dolgot. Hogy Haz nagyjából fél éve, az egyik éjjel, egy Szörny RT. maraton után kikapcsolta a tévét, majd komoly tekintettel a szemembe nézett. Elmondanám, hogy mennyire nem értettem, mit szeretne, és megijedtem – felmerült bennem a szakítás rémképe. Hatalmasakat pislogva bámultam a barátomra, aki megszakította a szemkontaktust, majd egy apró ékszeres dobozt húzott elő a farmere zsebéből. Talán azt is elmondanám, hogy beparáztam. Nem akartam, hogy eljegyezzen, és aztán, ha végül mégis megun, egy ilyen köteléket kelljen majd megszakítanunk.

De nem jegyzett el. Legalábbis nem így hívta.

Azt mondta, ez egy fogadom gyűrű.

Megfogadta, hogy velem lesz, megfogadta, hogy szeretni fog örökké, és nem hagy el addig, amíg én két lábbal ki nem rugdosom őt az életemből. Aztán pedig hozzátette, hogy nem, még akkor sem hagyna el, hisz tudná, úgysem gondolom komolyan.

Én pedig megfogadtam, hogy vele maradok akkor is, ha a rajongók mögött mindig csak második leszek neki. Erre elnevette magát, és közölte, hogy nem, azóta talán már változott cseppet a sorrend.  Megfogadtam, hogy akkor is szeretni fogom, mikor egy ősz hajú, ráncos öregember lesz, egy molylepkével a hasán.

Képtelen voltam komoly vallomást tenni, de ő megértette. Tudta, mit akarok kifejezni, hisz ehhez mindig is csak a szemembe kellett néznie, előtte egy nyitott könyv voltam.

Megértette, rám mosolygott, majd boldogságtól csillogó szemmel húzta fel az ujjamra a gyűrűt. Aztán odaadta nekem a dobozkát, amiben egy másik ékszer is fénylett.

Talán lehúznám az ujjamról, és megmutatnám Andy-nek a vékony ezüstgyűrűt. Eldicsekednék neki azzal, hogy Harry mennyire ismer, hisz tudta, hogy nem hordanék gyémántokat az ujjamon, vagy ha hordanám is, valószínűleg elhagynám. Az egész teljesen egyszerű, talán még azt is mondhatnám, hogy cseppet sem különbözik a többitől, de a dolgok mögé nézve mégis meglátjuk azt, ami különleges.

A belsejébe karcolt H betű, amit csak akkor veszel észre, ha a fény felé fordítod, és hagyod csillogni.

Végül aztán… Aztán elmondanám neki, hogy elképzelhetetlenül hiányzik, hogy szeretem. Még mindig szeretem, és sajnálok mindent. Tudom, hogy nevetne, és azt mondaná nem az én hibám, mégis tudom, hogy de, igenis az.

Minden az én hibám.

Aztán büszkén a szemébe néznék, magabiztosan rámosolyognék, és elmondanám neki, hogy túléltem.

Akkor is, ha sokszor már nem éreztem úgy, akkor is, ha a mélységben rengetegszer már csak alig-alig lélegeztem.

Csak elmondanám neki, hogy kiálltam a próbát.

Hogy még mindig élek.

Vége.

+1. Majdnemtesó

Sziasztok!

Hű. Nem tudok mit mondani a részről, igazából semmi létfontosságú nem történik benne, sőt kifejezetten eseménymentes. Még mindig ugyanabban a buliban játszódik, ha ez nem lenne egyértelmű. :D

Mint mondtam, semmi különösre ne számítsatok, ez a rész nem Harry része, viszont úgy éreztem, erre még szükség volt, hogy igazán el tudjam engedni Liam karakterét is. Lehet, hogy Nektek untató lesz, vagy ilyesmi, szerintem viszont fontos. :')

Köszönök szépen mindent, tényleg mindent Nektek, imádlak Titeket. <333

Valamint. Köszönöm az első helyezést az ACD által rendezett blogversenyen a legmeghatóbb jelenet kategóriájában. <3

Hatalmas, csontropogtató ölelés,

J. xx

Végül már bármiféle pohárköszöntő, vagy egyéb indok nélkül iszogatunk, így a saját hülyeségemen kívül másra nem igazán tudom fogni azt, hogy elég rendesen berúgok. Most jól érzem magam, és úgy gondolom, nincsenek olyan határok, vagy szabályok, amiket ne tudnék áthágni, bár ez alól kivételt képez természetesen a járás, és egyéb szükséges tevékenység.

Részegnek lenni jó dolog, ilyenkor nincs eszedben, hogy mennyit, egyáltalán mit ittál, azt is elfelejted miért, és ha sikerül eleget fogyasztanod, talán még azt is, ki vagy.

Boldog vagyok, felhőtlenül, erre talán rásegít az az alkoholmennyiség, amit magamba öntöttem, és most eszembe sem jut semmi olyasmi, aminek legalábbis köze van a másnapossághoz, vagy a fejfájáshoz esetleg.

- Harry – nyöszörgöm, hosszan elnyújtva neve utolsó hangját, bár szerintem cseppet érthetetlenül beszélek.

- Hmm – hümmög, jelezve, hogy mondjam, én pedig a vállára hajtom a fejem. Oké, oké. Talán nem hajtom, hanem az konkrétan magától ráesik. Részletkérdés.

- Elfelejtettem – motyogom a pólójába, megrázkódik alattam, valószínűleg a nevetéstől, miközben kezével – kisebb fáziskésést követően – birizgálni kezdi a hajam, és nevetgél saját magán. Fölemelem a fejem, és körbenézek a kis társaságunkon, tekintetem megállapodik a csokiszemű srácon, aki épp Zayn-nel röhög valamin.

- Liam – nyávogom, mint valami árulkodós kislány, és kábé úgy is érzem magam.

- Mondd? – néz rám mosolyogva, de arca kissé összefolyik a szemem előtt, ezzel elég vicces hatást keltve.

- Asszem’ Harry részeg – kuncogok fel, ő pedig elneveti magát.

- Én meg asszem’, te is eléggé részeg vagy – hajol oda, és vigasztalón megsimítja a vállam. – Bár szerintem itt már senki sem józan – aha, akkor úgy tűnik, hogy ez lenne a bíztatás. Kösz Li, tényleg.

Sóhajtva nézek újból Harry-re, igazából azt terveztem, hogy befurakszom a karjai közé, és hallgatom egy kicsit a szívverését józanodásképp, de mikor rápillantok, és azt látom, ahogy a nyelvét nyújtogatja, és bandzsítva próbálja „látni” azt, inkább elvetem az ötletet. Elfordulva tőle nézek körbe a tömegen, a fel-feltörekvő röhögéssel küszködve, és megpróbálom elraktározni a tompa agyamban, hogy Harry elképesztően vicces részegen.

***

Nem igazán érzékelem az idő múlását, csak vigyorgok mindenre és mindenkire, meg néha mutogatok, vagy csak úgy random elnevetem magam a semmin. A jobb kezemmel éppen Harry vállán támaszkodok, míg a ballal a haját csavargatom az ujjamra, és azzal szórakozom, hogy amint elengedem, az rögtön visszagöndörödik a helyére.

Elég jót szórakozom rajta, mikor megérzek egy nagy kezet a vállamon.

- Hajnal négy múlt, le kéne feküdnöd Jas – mondja Liam, és csak akkor veszem észre, hogy a lámpák fel vannak kapcsolva, és varázsütésre eltűnt a táncoló tömeg, kiürült a ház. Összezavarodottan tekintek körbe, ő pedig elneveti magát, de nem tudom, hogy min.

- Harry elaludt – adja meg a választ a kimondatlan kérdésemre, mire kissé lassabban, mint az átlag, a jobbomon ülő srácra pillantok, aki valóban lejjebb van csúszva a kanapén, a szemei csukva, és minden egyes levegővételnél ajkait szétnyitva szuszog. Mosolyogva nyugtatom rajta a tekintetem, majd ügyetlenül – és kissé szédelegve – hajolok oda hozzá, és nyomok egy puszit a szája sarkába. Motyog valamit egy saját, általa kreált nyelven, nem értem, de elmosolyodik álmában, és nagyot sóhajt.

Kuncogva fogadom el Liam felém nyújtott kezét, talpra állít, majd egy ügyes mozdulattal átkarolja a derekam, ezzel megakadályozva, hogy hanyatt essek.

- Akkor most felmegyünk, menni fog? – pillant le rám, én pedig összeráncolt homlokkal meredek magam elé, és megpróbálom értelmezni a kérdését. – Ezt nemnek veszem – közli saját magával, mire beleegyezően bólintok. – Hát akkor hajrá!

- Nem igazán hiszem, hogy… - kezdem lassan, elnyújtva minden egyes szót, és most rajta a sor, hogy bólintson.

- Oké, akkor jön a B terv – mosolyog rám. Pár pillanat múltán megértem, mit is tervezett, egyszerűen a térdem alá nyúl, másik kezével a hátam támasztja, és „menyasszonyosan” cipelve engem elindul fel a lépcsőn.

- Ne, nehéz vagyok – motyogom, ő pedig csak cicceg egyet, ezzel jelezve, hogy egyáltalán nem ért egyet.

Észre sem veszem, és már a szobám előtt vagyunk, Li megáll velem az ajtóban, és a fejével a kilincs felé biccent. Veszem az adást, és kinyúlok, megfogva a hűvös fémet, és kitárom az ajtót.

- Nos, mivel feltételezem, hogy az ágyadig is képtelen lennél elmenni egyedül, beviszlek, oké? – pillant rám kérdőn, én pedig bólintok, hisz igaza van.

Li letesz az ágyam szélére, ügyetlenül nyúlok a nadrágom gombjához, és próbálom kikapcsolni – sikertelenül.

- Várj, segítek – löki félre a kezeim, és egy egyszerű mozdulattal kigombolja.

- Hé, álljon meg a menet – csapok a kezére, mikor nekiáll lehúzni rólam a rövidnadrágot. – Mi van akkor, ha meg akarsz erőszakolni?

- Ezt te se gondoltad komolyan – néz rám amolyan „á, hagyjuk, részeg vagy” pillantással, mire megforgatom a szemeim, de azért hagyom, hogy lesegítse rólam a ruháim.

Pár perc múlva a bakancsom az ágy végénél szépen egymás mellett van elhelyezve, a cuccaim pedig az asztalon – természetesen – összehajtogatva, én pedig már a puha takaró alatt kuporgok.

- Jó éjt! – mondja Liam, az ágyam szélén ülve, majd nyom egy puszit a homlokomra.

- De én nem vagyok álmos – akadékoskodom, bár én magam sem tudom, honnan ez a hirtelen éberség.

- Hát persze, hogy nem – szuszog feltűnően.

- Most meg mi van? – kérdezem nagyokat pislogva.

- Eddig tök kóma voltál, most viszont, mikor le kéne feküdnöd, természetesen nem, te ébren akarsz maradni.

- Aj, de nem fogok tudni elaludni – szenvedő tekintetem láttán megenyhülni látszik, és küszködik a feltörekvő mosolyával.

- Jó, és akkor mitől tudnál?

- Itt maradnál? – meresztem rá a híres „légyszilégyszi” tekintetet, és remélem, hogy meghatja.

- De csak amíg elalszol – bólint néhány másodperc múltán, majd a cipőit lerúgva felhajtja a takarót, és becsúszik mellém. Hálásan fúrom arcom a pólójába, míg erős karjai körbeölelnek. Dúdolni kezd, ezzel elérve azt, hogy elálmosodjak, legalább egy kicsit.

Az ő ölelése rengeteg mindenben eltér Harry-étől, hisz míg neki minden tette szenvedélyes, addig Li egyszerűen csak… Ő Liam, aki bátyám helyett is bátyám, aki mindig itt volt, és akire szinte mindig számíthattam. Ő az, aki megígérte, sosem hagy el, és mindig velem marad, megvéd bármitől.

Ő egy igaz barát, míg Harry-t teljesen másképp szeretem.

- Li? – motyogom félig már az álom és az ébrenlét között lebegve.

- Hm? – simítja meg a hajam gyengéden.

- Boldog szülinapot – suttogom, majd közelebb húzom magamhoz.

- Köszi.

- És Li? – kérdezem újból, érzem, ahogy megrázza a fejét.

- Mondjad!

- Szeretlek.

- Én is, de most már pihenj!

- Jó – suttogom nagyot sóhajtva, és már épp beszundítanék, mikor meg eszembe jut valami létfontosságú, és újból megszólítom:

- Li?

- Mi van? – suttogja élesen.

- Te vagy a legjobb majdnemtesó a világon – suttogom halkan, és még érzem, ahogy a nagy karok szorosabban fognak, majd elernyednek körülöttem, és puszit nyom a hajamba, miközben végigsimít az arcomon.

- Te pedig a legjobb majdnemhugi, Picur – hallom még távolról, majd minden előjel nélkül álomtalan álomba zuhanok, elfeledkezve a nagyvilágról, a múltról, és az összes, amit észlelek, a védelmező, biztonságot nyújtó kezek a derekam körül.

40. Akkor igyunk arra is...

Kedves Olvasóim!

Sosem köszöntem még így, nekem mindig is furcsának tűnt, és még most is annak tűnik, viszont szerintem most már megérdemlitek, hogy ezt mondjam.

Nem fogok búcsúzni, még nem, ezt meghagyom a végére, amikor is lesz egy bizonyos - ámbár kissé közhelyes - Írói utószó nevezetű bejegyzés, bár még gőzöm sincs, mit írok majd bele.

Mindenesetre most is szeretnék megköszönni mindent, amit valaha kaptam Tőletek, ti vagytok a legjobbak.

Valamint még annyi... Bár még lesz egy plusz rész és egy Epilógus is, nagy kérés lenne néhány sor? Mert számomra ez egy nagyon fontos fejezet, és érdekel a véleményetek róla. :)

A létező legnagyobb ölelés jár mindenkinek, én pedig már most küzdök a könnyeimmel...

J. xxx

Elképzelni sem tudom, miért nem hagy itt. Miért van még mindig velem, miért vigasztal továbbra is, kitudja már, hányadszorra.

Hisz az utóbbi néhány hónapja másból sem állt, mint hallgatni a rinyálásom, és eléggé úgy tűnik, még nem sikerült megunnia engem, bár elképzelhető, hogy csak a jó szíve vezérli, és fejben már rég elküldött melegebb tájakra.

Nem értek semmit, csak azt tudom, hogy még mindig engem ölel, és előre-hátra dülöngél annak érdekében, hogy megnyugtasson. Hálásan fúrom arcom a pólójába, miközben kezeimmel kitartóan markolászom az anyagot. Összehúzom magam az ölelésében, amilyen kicsire csak lehetséges, és erősen azon vagyok, hogy csökkenjen a sírógörcsöm mértéke.

Nem. Gőzöm sincs, miért tört ki ez pont most, azt sem tudom már, mit miért teszek, a cselekedeteim, és a reakcióim bizonyos hatásokra kezdenek olyan szinten logikátlanná válni, hogy már kételkedem a saját épelméjűségemben is.

Már csak a gondolat is kikészít, hogy esetleg elveszthetném Harry-t. Őt is.

- Ne sírj már – motyogja halkan a fülembe, a szívem szorul össze a hangjától.

- Ne hagyj itt – suttogom válaszul, mire a szorítása egy pillanatig erősebbé válik, és sóhajt egyet.

- Ez az egyetlen szerencséd. Túlságosan is sokat jelentesz már nekem ahhoz, hogy csak így képes lennék elhagyni téged – mondja elég halkan ahhoz, hogy megkérdőjelezzem, vajon tényleg az ő szájából hangzottak el a szavak, vagy újból csak a képzeletem játszadozik velem.

- Miért mondasz mindig ilyeneket? – húzódom még közelebb, bár ez fizikailag már szinte lehetetlenség.

- Sajnálom – közli, mire hátrébb húzódom, és mélyen a szemébe nézek.

Hát, akkor most, vagy soha!

- Nem. Ne, Harry, ne sajnáld. Én nem azért… Nekem… Te csak. Aj, Istenem, baromi sokat jelentesz, szerintem el sem tudnád képzelni, mennyire. Én csak nem tudom hova tenni ezt az egészet, túlságosan új még. Ez az érzés, tudod, hogy konkrétan hiányzol akkor is, ha mellettem vagy, és beteges késztetést érzek az iránt, hogy átöleljelek, vagy csupán csak hozzád érjek. Utálom ezt, és te is tudod, hogy nem vagyok jó ebben az egészben. Képtelen vagyok normálisan kifejezni az érzéseim, és sokszor olyat teszek, amiből azt szűröd le, hogy nem érdekelsz, vagy tudom is én… De, Harry, te… Én… Nem… - makogok össze-vissza, mindent, ami épp eszembe jut, minden kósza gondolatot, és elképzelni nem tudom, mennyire idiótán hathat ez az egész. Hisz ő mindig gyönyörű dolgokat mond, én pedig nem vagyok képes annyit kinyögni, hogy fontos nekem.

Ajkát hirtelen nyomja az enyémhez, és meglepődöm rajta, így nem reagálok semmit, képtelen vagyok felfogni, ami épp történik velem. Velünk.

Elhúzódna, de még időben kapok ajkai után, tenyerem a tarkójára vezetem, és mélyen, szenvedélyesen csókolom vissza. Megpróbálok belesűríteni mindent, amit érzek, vagy valaha is éreztem, mindent, amit képtelen voltam szavakba önteni.

A csókot végül egyikünk sem szakítja meg, szétválásunk oka pedig legfőképp a levegőhiány. Homlokát az enyémnek támasztja, tenyere szokás szerint az arcomon pihen, mint eddig minden egyes alkalommal, mikor megcsókolt. Úgy tűnik, ez már hozzá tartozik.

Nem nyitom ki a szemeim, még nem, szeretném megőrizni a pillanatot addig, amíg lehetséges, szeretném megörökíteni, ahogy lehelete az enyémmel vegyül, és ahogy ujjaim a hajában pihennek. Puha ajkainak ízét az enyémen, kezének gyengéd érintését a derekamon.

Érzem, ahogy megrebben a szempillája, és beengedi a külvilágot, a csókunk, és a körülmények túlságosan hasonlóak ahhoz az eseményhez, amikor először megcsókolt, ez mégis más.

Az egy részeg csók volt, ittasak voltunk, bár valami mégis hasonló.

Hisz bármennyire is tagadtam, azt is teljes szívemből akartam, csak talán még én sem voltam tudatában.

Harry után néhány pillanattal én is kinyitom a szemeim, szembetalálom magam egy vakítóan zöld szempárral, melyek édesen, szerelmesen csillognak.

- Harry – ejtem ki lágyan a nevét, a hangom furcsán hangzik a szobában, miközben a szívem hevesen kalapál, és a fülemben visszhangzik az ütemtelen, s kissé heves dobogás. – Szeretlek – motyogom tágra nyílt szemekkel, saját magam is megrémítettem azzal, hogy kimondtam. Kimondtam, nem csak gondolatban, és most az egyszer végre ő is hallotta. Nem, még mindig nem hiszem el, és látszólag ő sem képes felfogni, hitetlenül bámul rám.

- Tudom – mosolyodik el végül magabiztosan, majd nemes egyszerűséggel szájon csókol.

- M-mi? – nyögöm összezavarodva, miután elhúzódom, ő pedig értetlen tekintetem láttán elneveti magát.

- Olyan aranyos vagy, ha megijedsz – kuncog továbbra is. – Mondom, tudom. Már akkor tudtam, mikor az első éjjel a pulcsimban állva megkértél, hogy maradjak éjszakára. Már akkor tudtam, mikor hozzám bújva aludtál el, és kiscicásan fúrtad az orrod a nyakamba – motyogja lehunyt szemmel, majd orrával gyengéden megböki az enyém. – Már akkor tudtam, mikor te még csak nem is gondoltál rá.

- Legalább felvilágosíthattál volna – dünnyögöm én is lehunyt szemmel, és élvezem a pillanat meghittségét, amit látszólag egyikünk sem akar megtörni a hangos beszéddel. Belegondolva, most pontosan azt tesszük, amit az este kezdetén még elítéltem, Li és Dani ölelkezését látva.

- Egész nyáron arra vártam, hogy rájöjj arra, ami nyilvánvaló volt – hallom a hangján, hogy gödröcskés vigyorra húzza ajkait, és érzem magamon a pillantását, de nem nyitom ki a szemeim.

- Szemét vagy. Megkímélhettél volna egy rakás szenvedéstől – megpróbálok szemrehányó hangnemet megütni, de ő is tudja, hogy nem vagyok komoly, hisz minden igyekezetem ellenére elmosolyodom.

- Ne haragudj – motyogja édesen, majd ajkát egy pillanatra gyengéden az enyémhez érinti. Mosolyogva nézek fel rá, viszonozza a pillantásom, majd puszit nyom a homlokomra.

Túlságosan elmerülök Harry tekintetében, és az érzéseim új, kellemes, mégis kissé még furcsa tengerében, és látszólag ő is kizárja a külvilágot, mert mindketten megugrunk, mikor hirtelen kicsapódik az ajtó.

- Jaj, a kis turbékoló gerlepár – a félhomályban nem látom tisztán, de amint megszólal, rögtön feltűnik, hogy Lou az. Ki más törne ránk kopogás, vagy bármi egyéb előjel nélkül? Egyáltalán, ki más akarná betörni szegény ajtót? – Hát itt vagytok. Kidobtuk azt a majmot, aki itt balhézott, szóval most már tiszta a terep, jöhettek inni – merészkedik közelebb, majd fogja magát, és ledől Harry ágyára, ezzel elfoglalva annak háromnegyed részét.

- Rohadj meg – mormolja Haz, még mindig engem ölelve. Nyugtatóan simogatom a tarkóját, miközben Louis-ra nézek.

- Milyen majom? – kérdezem, holott tudom rá a választ.

- Az a pöcs, aki miatt beájultál, szivi – mosolyog rám kelekótyán, de a szemében aggodalom csillan. – Azért… Most már oké vagy, ugye?

- A lehető legokébb – mondom, bár nem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán létezik ilyen szó. – De, izé. Lou, ugye Liam nem tud róla? Mármint… Én nem akarom, hogy idegeskedjen miattam a szülinapján.

- Nem sejt semmit, ők is elvonulva romantikáznak a kanapén, mint egyesek – nyomatékosan ejti ki az utolsó szót, én pedig kuncogni kezdek.

- Akkor jó.

- Na, most már elég, kaptatok 45 percet a smacizásra, gyertek le bulizni! – áll neki feltápászkodni, majd várakozón pillant ránk az ajtóból.

- Ez jár nekünk? 45 perc? Ennyi? – motyogom saját magamnak, miközben felállok Harry öléből, és a kezem nyújtva felhúzom őt is. Vigasztalásképp puszit ad az arcomra, miközben Lou mögött lemaradva, kézen fogva leandalgunk a lépcsőn.

Így kezdődött, vagy talán így ért véget?

Magam sem tudom, talán egy ilyen este után más legszívesebben elvonulna egyedül, a csillagok alá, és mosolyogva, teát szürcsölgetve átgondolná az életét. Én viszont nem vagyok más. Én én vagyok, egy olyan valaki, aki ezerszer inkább vetődik be Li és Danielle közé a kanapéra, miközben magammal húzom Harry-t is - aki bocsánatkérőn pacsizik le a barnaszemű, meglepett sráccal -, azt kiabálva, hogy „Adjatok valami piát, mert még színjózan vagyok!”.

Ők pedig adnak. Nem tudom mit, valami türkizkék löttyöt, aztán pedig zöldet, az utolsó, amire még halványan emlékszem, pedig egy rózsaszín koktél, a szélén citromkarikával.

Halványan rémlik, ahogy a zene dübörgésében üvöltözve iszunk mindenre. Mindenki mond valami személyre szabott pohárköszöntőt Li szülinapja alkalmából, viszont mikor ő kerül sorra, nem mond semmit. Semmit, viszont rám pillant, és ez az, amire biztosan emlékszem. Arra, ahogy mélyen a szemembe néz, majd büszkén lepillant a derekamra, amit Harry karjai ölelnek körbe.

Végül aztán az érzéstől, hogy végre vagyok valakié,és a koktéloktól részegen, vigyorogva emelem a poharam, hisz Li szájából nem más hangzik el, mint a következő mondat:

„Akkor most igyunk arra, hogy ez a két hülye végül mégis egymásra talált!”

39. Pofátlan

Sziasztok Édeseim!

Hű, hogy mennyit törtem a fejem azon, hogy feltegyem-e ma a részt, vagy még húzzam az agyatok, viszont mivel már régóta kész van, és minimum hatszor olvastam csak át... Úgy döntöttem, ennél jobb már úgyse lesz, tehát itt van. :D

Mellesleg... A modulsávban kint van néhány időpont, a részek megjelenésével kapcsolatban, valamint úgy döntöttem, hogy lesz ráadás rész, valamint Epilógus is, és a történetnek május harmadikán lesz hivatalosan is vége. :')

Köszönöm, hogy vagytok, és remélem, megtiszteltek majd néhány szóval, sokat jelentene. <3

J. xxx

- Jasmine… Jasmine – a hang távoli és halk, abban sem vagyok biztos, hogy tényleg az én nevem ismételgetik folyamatos egymásutániságban addig, míg meg nem érzem, ahogy valaki erősen rázogatja a vállaim. A fejem előre hátra csuklik, kiadok valami nyöszörgésszerű hangocskát, mikor érzem, hogy hűvös, vízállagú folyadék csapódik az arcomnak.

Pislogva nyitom ki a szemem, és a hanghoz fokozatosan kapcsolódik a személy is, aki kétségbeesetten mondogatja a nevem, majd mikor meglátja, hogy kezdek magamhoz térni, szorosan magához ölel.

Pár pillanatomba telik, míg rendeződik bennem minden, egy ideig az egész teljesen zavaros, így félelmetes erősséggel hat rám, mikor eszembe jutnak az este korábbi emlékei.

- Uhh – ez az összes jelenleg, amit képes vagyok kinyögni, hisz Harry hirtelen mozdulatától, melyet az előbb tett, még inkább sajogni kezd a fejem.

- Tudod, hogy megijedtem? – tol el magától, és néz mélyen a szemembe. Kómásan pillantok vissza rá, s csak ekkor tűnik fel, hogy a buli még mindig tart, bár a zene csak tompán hallatszik át a falakon keresztül. Harry szobájában vagyunk, és ég az ágy melletti kislámpa.

Lassan, de biztosan az összes érzékszervembe visszatér az élet, bár a fejem lüktetése cseppet sem javul.

- Jól vagy? – néz rám még mindig rémült tekintettel, kissé kótyagosan bólintok.

- Asszem’ még élek.

- Ez nagyon nem vicces – szid le, de a hangjában csengő megkönnyebbüléstől cseppet sem hangzanak fenyegetőnek, esetleg dorgálónak a szavak. – Tudod, hogy mennyire megijesztettél? Az egyik pillanatban otthagylak a lépcső alatt, a másikban pedig már egy részeg faszkalap ölelget össze-vissza. Nem igaz, hogy nem tudsz vigyázni magadra – hangjában dühösség szikrája csillog, a tekintete ezzel ellentétben viszont telis-tele van aggodalommal, féltéssel, és még valamivel, amit képtelen vagyok megfejteni.

- Ezt én sem így akartam, elhiheted – kényelmetlenül mocorgok, és egyszerűen képtelen vagyok a szemébe nézni. Túlzottan tartok attól, amit esetleg látnék benne.

Észreveszi, hogy szándékosan kerülöm a tekintetét, mert hüvelykujját az állam alá támasztja, ezzel felfelé billentve a fejem, s el sem ereszt, így az esetleges elnézés lehetősége erősen közelít a nulla felé.

A szegényes fényviszonyok miatti sötétzöld szemei beleégnek az enyémekbe, tekintete pedig már-már hipnotikusan hat az elmémre. Gyönyörű íriszeinek közelsége valahogy elűz mindent, elrepít valahova, egy másik világba, ahol nincs Kyle, s már a fejem lüktetését sem érzékelem olyan intenzíven, mint azelőtt. Arca közelít az enyém felé, és mikor már remélném a lehetetlent, és azt, amire a tudatalattim hetek óta betegesen szomjazik – mikor már reménykedni kezdenék a csókjában, hirtelenjében lesüti a szemét, és elhúzódik tőlem.

Meglepetten, és összezavarodottan pislogok, ahogy Harry eltávolodik tőlem, újból visszatér a fejfájás, és megint tisztán hallom a dübörgő zenét, ami most kifejezetten idegesít.

- Innod kéne – szívja be alsó ajkát a fogai közé - amit jelen pillanatban hihetetlenül szexinek találok -, majd az éjjeliszekrényen lévő pohár vízért nyúl, és a kezembe nyomja, ügyelve rá, hogy bőre egy másodpercre se érintkezzen az enyémmel.

- Köszönöm – suttogom, miközben összezavarodottan belekortyolok, s a folyadék megváltásként terjed szét a torkomban, amit jelenleg leginkább egy lepusztult sivataghoz tudnék hasonlítani.

Miután meglepően rövid idő alatt minden egyes cseppet elpusztítok a pohárból, a szekrényke felé nyúlok, de nem érem el, így Harry előzékenyen kapja ki a kezemből a pohárkát, most viszont nem ügyel úgy, mint az előbb, s ahol bőrünk találkozik, furcsa, áramütés szerű érzést észlelek, amit nem tudok hová tenni.

Pilláim mögül pislogok fel rá, míg leteszi az üvegpoharam, és visszaül mellém. Combunk egymáshoz ér, a számat rágva nézek rá újból, és ezúttal ő is kegyeskedik rám pillantani.

Idegesen ráncolja a homlokát, miközben tekintete el-vissza ugrál rajtam, feltérképezve az arcom minden egyes négyzetcentiméterét.

- Mire gondolsz? – döntöm kissé oldalra a fejem, mire észbe kap, és kisimulnak arcán a ráncok.

- Biztos, hogy nincs semmi bajod? – a hangjában csengő aggodalom mértéke döbbenetre késztet, majd furcsán jóleső érzés jár át.

- Nem, Harry. Minden rendben – mosolygok rá halványan – Most már – fűzöm hozzá halkabban, majd mindenféle előjel nélkül, hirtelen felindulásból magamhoz ölelem. Valószínűleg meglepődik – hisz én is meglepődtem – heves cselekedetemtől, végül mégis visszaölel, erős karjai szorosan fogják közre a derekam. Szorosabban, mint valaha.

- Köszönöm – suttogom vállába temetett arccal, és érzem, hogy tudja, most nem csak a pohár vízre célzok.

Ölelésünk hosszúra nyúlik, hosszabbra, mint amit az illem megkövetel, és talán érzelemdúsabbra, mint amit két barát megengedhetne magának. Túl hosszú, túl szoros, mégis a legjobb érzés a világon, s szinte a fellegekben érzem magam tőle.

Néhány pillanat múlva kissé hátrébb húzódik, épp annyira, hogy a szemembe tudjon nézni. Arcunk vészesen közel van egymáshoz, s még közelebbinek érzem, mikor tekintetét lejjebb vezeti, s zöld szemeivel az ajkam figyeli. Bizonytalanul pillant újra a szemeimbe, mintegy engedélyt kérve. Alig észrevehetően bólintok, mire hatalmas tenyerét az arcomra helyezi, s gyengéden végigsimít rajta a hüvelykujjával. Bal kezét a derekamra simítja, ezzel vonva még közelebb magához, fejem pedig a nélkül emelem fel, hogy tudatában lennék annak, amit épp tenni készülök. Mosolya semmivé lesz, ahogy ajkamon érzem a leheletét, s még épp látom szemeit lecsukódni, mikor puha szája az enyémhez ér.

Szemhéjam automatikusan, kissé remegve hunyom le, karjaim szinte maguktól fonódnak a dereka köré, ő pedig könnyítve a helyzet kényelmetlenségén nemes egyszerűséggel az ölébe húz, miközben az ajkaim közé morog. Kuncogni kezdek, mikor tenyerével a hajamba túr, és ujjaival a nyakam kezdi körkörösen simogatni, az érzés csikis, érintése nyomán mégis libabőr fut végig.

Csak csókol, és csókol, ajkaink falják egymást, nyelvünk pedig tökéletesen egy ütemben mozog, mintha a kezdetektől fogva ezt gyakorolták volna. Tenyere pontosan illik a derekamra, az érzés természetes, mintha csak erre a pillanatra születtünk volna. Csak egymásnak.

Nem tudom, mikor, vagy esetleg mégis hogyan kerülünk mindketten fekvőhelyzetbe, már csak azt veszem észre, hogy felettem fekszik, s tenyerem alatt megfeszülnek az izmai, amint kezeivel megtámaszkodik a fejem két oldalán. Bal lábával befurakszik az enyémek közé, jobbom a dereka köré emelem, ezzel húzva magamhoz még közelebb, míg bal lábam az övéi közt pihen.

Ha az agyam nem borítaná rózsaszín köd, talán nekiállnék azon gondolkozni, mégis hogy a francba képes úgy megtartani magát, hogy egy porcikámra sem nehezedik rá, de mivel túlzottan lefoglal csókjának édes íze, valahogy nincs időm ilyesmiken agyalni.

Kezem végigsimít a mellkasán, majd a vállain, végül pedig megállapodik a tarkóján, ahol belemarkolok a hajába, és gyengéden meghúzom, ezzel játékos morgást csalva ki ajkai közül, miközben érzem, ahogy belemosolyog a csókunkba.

Ajkát elszakítja az enyémtől, egy pillanat erejéig egyenesen a szemembe néz, majd fejét lehajtva kezdi apró csókokkal elhalmozni az arcom. Végighalad az állam vonalán, majd a nyakam felé hagy maga után nedves puszikat. Nyöszörögve húzom közelebb magamhoz, ami kuncogásra készteti, és nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy mennyivel rekedtebb a hangja, mint az átlagos.

- Harry – suttogom elhalóan, mikor puha ajkait a Kyle által bemocskolt területhez érinti, és apró, halvány csókokat hagy mindenütt. Ujjaim a hajába túrnak, csak most tűnik fel, hogy fáj ott, ahol az az állat korábban kíméletlenül kiszívta, és érdekelni kezd, mégis hogyan is nézhet ki. Vajon nagyon ronda? Csak piros, vagy már egyenest lila?

Harry hirtelen hagyja abba a bőröm kényeztetését, majd mintha csak most térne magához, váratlanul húzódik el. Az eddig pólóját markoló ujjaim döbbenten hullnak le róla, a lábam erőtlenül esik vissza a paplanra, hisz már nincs kit öleljenek.

Összezavarodottan kapom fel a fejem, Harry az ágy szélén ül, arca a tenyerébe temetve, majd végül a hajába túr, de olyan erősséggel, hogy félő, kitép néhány szálat, esetleg csomót is belőle.

Még mindig értetlen tekintettel, de az előbbi percek miatt remegő testtel ülök fel, és robotszerű mozdulatokkal mászok oda mellé. Nagyokat pislogva bámulok rá, a légzésem nehézkés, a gyomromban kellemetlen gombóc képződik. Kezem kinyújtom, meg szeretném simítani a hátát, megkérdezni, mi a baj, mi történt, mégsem teszem. Karom egy ideig a levegőben áll, mérlegelve, hogy rontok, vagy inkább javítok-e a helyzeten, ha hozzáérek, végül aztán mégis visszaejtem az ölembe, és csak bámulok magam elé.

- Harry? – bátorkodok megszólítani, néhány nyomasztóan hosszú, és néma perc múlva, mire lassan emeli fel a fejét, s néz rám. – Mi… Mi történt? – suttogom erőtlenül, leginkább csak némán tátogok.

- Ez csak… Ez az egész csak. Neked nem jelenti azt, amit nekem. Nem azt jelenti, amit én akarok, hogy jelentsen. Te csak… Jesszus, azt sem tudom, mit beszélek. Neked ez csak egy játék, nekem viszont több. Jóval több – teljesen belezavarodik a mondandójába, a légzése gyors, és felszínes, hangja pedig rekedtebb, mint valaha. Még mindig értetlenül bámulok vissza rá, aztán rádöbbenek, hogy valószínűleg válaszokra vár.

- Mégis miről beszélsz? – hangom halk, de szemeim határozottan tartják fogva az övéit.

- Jas, mindketten tudjuk, hogy neked ez nem jelentett semmit. Vagy talán csak nem eleget.

- Harry – tátogom döbbenten. Eddig ő volt az, aki annyira biztos volt mindenben, most mégis kedvetlenül mered maga elé, eltaszít, és még azt sem mondja el, miért. – Még csak esélyt sem adtál.

- Hogy nem kaptál esélyt?! – kapja fel a fejét, s végre láttatni enged bárminemű érzelmet. Más kérdés, hogy düh, lényegtelen, hisz legalább érzés. – Mondd, mégis mit kaptál te tőlem az elmúlt három hónapban? Ha legalább tizenöt esélyt nem adtam, akkor semennyit. Gondolkozz már légy szíves! Ki volt ott veled az elejétől? Ki aludt veled minden éjjel? Kinek a vállán sírtad ki magad napjában hatvanszor? Ki vígasztalt, és ki lehelt beléd életet? Ki csókolt téged, tudván, hogy úgyis van valaki más? Hisz mindig volt más. Ki volt az, aki megnevettetett? Aki kétségbeesetten vágyott a mosolyodra? Ki hallgatott meg? Ki vallott neked szerelmet? Csak… Csak gondold magad a helyembe, és azután mondd, hogy nem kaptál esélyt! – dohogja, mire akaratlanul is összerándulok.

- Harry, erre… Erre én nem tudok mit mondani – motyogom, hisz hangja a vége felé fokozatosan emelkedik, s már szinte kiabál. Képtelen vagyok állni a tekintetét, így inkább a kezeim tüntetem ki a figyelmemmel.

- Na, látod, ez a baj. Hogy most sem tudsz mit mondani – a hangjában csengő él miatt sírni támad kedvem, s nem tudok gátat szabni az érzéseknek. Rövid időn belül legördül egy reménytelen könnycsepp. A vállam megremeg, és bele kell harapnom az ajkamba, hogy ne zokogjak fel hangosan. Fáj, érzem, hogy belül valami kettészakadt.

- Hé – a szemem sarkából látom, ahogy közelebb húzódik, de nem nézek fel. Nem tudnám most elviselni a vádló tekintetét, vagy még pár ilyen súlyos mondatot, amiből az utóbbi percekben jócskán kijutott. – Te sírsz?

- Nem – törlöm meg a szemem a kézfejem segítségével, de mindketten tudjuk, hogy hazudok. – Harry? – emelem fel a fejem végre, s könnyáztatta arccal nézek rá. Kérdő tekintete láttán folytatom – Pofátlan kérés lenne, hogy megölelj? – a hangom remeg, és erősen rajtam van a sírógörcs, s tudom, ha most nem érezhetem a közelségét, összeomlok.

- Igen. Igen, a legpofátlanabb – hangja kemény, de mielőtt egyáltalán lehetőségem lenne összerándulni a félelemtől, vagy az önsajnálattól, Harry karjai kinyúlnak értem, és az ölébe húz, miközben kitartóan simogatja a hátam – De te már csak ilyen pofátlan vagy – suttogja a fülembe, majd arcát eltemeti csapzott tincseim között.